Az utóbbi időben (ahogy a fiúk egyre nagyobbak, ügyesebbek és önállóbbak - jó, Kende még nem annyira, de Levente határozottan), újra elkezdett jutni magamra egy kicsit több idő...
Hogy mire használom? Elkezdtem újra "felépíteni" a régi önmagam... félreértés ne essék; imádok anya lenni!!! De legalább ennyire imádok nő, feleség, társ, gyerek, tanító, táncos is lenni... az elmúlt pár évben az utóbbi kettő erőteljes elhanyagolásnak lett az áldozata. De újra itt az idő, hogy előkaparjam énem ezen oldalait, és egy kicsit megbabusgassam, felerősítsem őket is.
A tanítói énemet pár hete újra munkába állítottam - no, még nem "igaziból"... nem mentem vissza a suliba, de vállaltam pár magántanítványt, és igazán élvezem. Másfajta igénybe vétel, és utána másfajta a fáradtság is!
A táncos énem pedig októbertől éled újjá... férjemmel megegyezve és egyeztetve lehetővé válik, hogy hetente kétszer újra eljárjak próbákra, és ezek folyományaként hamarosan újra színpadra is állhatok!
A tudatos újra-önépítés fontos része lett az olvasás is... mindig is imádtam olvasni, faltam a könyveket - erre szintén nagyon kevés időm volt mostanság. De újra elővettem a polcon porosodó szépirodalmi műveimet, és kezdetnek pont Esterházy Péter akadt a kezembe... tény, újrakezdésnek nem éppen a legkönnyebb, de mindig is szerettem a kihívásokat! :) S hogy mennyire nem tudok (és nem is akarok!!!) kivetkőzni az anyaság létéből, erre a legjobb bizonyíték, hogy a novella-gyűjtemény olvasása közben hirtelen ezek a sorok világítottak az arcomba:
"Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből."
Milyen érdekes... onnantól kezdve, hogy gyerekeim lettek, nem szabadulhatok (de ki is akarna szabadulni) új-énem legerősebb részétől... az ANYÁTÓL!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése