Igen, a címet hangosan, kiabálva kell olvasni... most ugyanis nagyon így érzem magam. Elég volt! Elszakadt a cérna, elegem van, felkerekedek és elszaladok...
Hogy miért? Nos, nagyobbik gyerekem belépett a második dackorszakba; mindenre az első válasz a 'nem', ha valami nem úgy alakul, ahogy őurasága elképzelte, akkor rögtön megy a hiszti (de nem ám a light-os, hanem az az igazi, mély, gyomorból jövő, őszintétlen ordítás, ami záros határidőn belül hörgésbe csap át - természetesen az egész egyetlen könnycsepp nélkül, azonban annál több szándékosan folyatott nyállal és takonnyal).
Ez még annyira nem is érdekelne, megtanultam kezelni... gyakorlatilag nem veszek róla tudomást, hagyom, hogy a szobájában egyedül tomboljon, és ha már azt hallom, hogy túlzottan belelovallta magát, és már akadozik a lélegzete, akkor kiviszem a fürdőbe, és megmosom az arcát - aztán (mivel az ordítás ugyebár fárasztó tevékenység), leteszem, és fél percen belül alszik, majd jó másfél-két órai szunya után ébred, mintha mi sem történt volna... szóval: tudom kezelni.
Ami a probléma: NEM CSAK NEKEM KÉNE... ugye... van ennek a gyereknek egy apja is... aki a hisztik alkalmával simán talál magának valami "felettébb fontos tennivalót", és persze ismét rám marad, hogy eljátsszam a 'rossz zsarut'. Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy ez a tény mennyire esik szarul... olyan jó lenne, ha nem mindig én lennék a mumus... ha nem azt kellene lépten-nyomon hallanom, hogy 'apucika', míg én csak 'anya' vagyok... ha hozzám is ugyanolyan gyakran odajönne és megszeretgetne a saját fiam... higgyétek el, ez nagyon fáj!!! Nagyon! És igen, számtalanszor mondtam már a férjemnek, hogy jó lenne, ha néhanapján ő is felvállalná a rendfenntartó szerepét, mert attól félek (lehet, hogy most kinevettek, de nagyon komolyan félek), hogy ennek az egésznek az lesz a vége, hogy félni fog tőlem a saját gyerekem... És azt nagyon nem akarom!!! Ugyanakkor szerintem nagyon fontos, hogy tisztában legyen a korlátaival, és ezt sehonnan máshonnan nem tanulhatja meg, csak a szüleitől...
Ez a helyzet - és utálom... Olyannyira, hogy most, ahogy leírom ezeket a sorokat, érzem, hogy a sírás fojtogatja a torkom, és szívem szerint bőgnék is, mint délelőtt a nagyobbik porontyom...
Szóval: azt hiszem, hogy sztrájkot hirdetek, felveszem a cipőmet, a fülembe dugom a zenét, itt hagyom a család összes hímnemű egyedét, és legalább egy óra hosszára eltűnök itthonról!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése