Igen, időről időre rám tör, belém hasít, és fáj... lassan 3 éve már, hogy Apukám nincs velünk.
Amikor zajlanak a hétköznapok, peregnek az események, olyankor csak az agyam egy icipici, eldugott sarkában van jelen az érzés. Sőt, ha a tesómmal vagyok (és minden nap együtt vagyunk), olyankor mindig a vicces dolgok bukkannak elő... egy-egy számot meghallva, vagy egy-egy mondatra felkapva a fejünket; egymásra nézünk, és egyszerre mondjuk: "Emlékszel, az Öregre???"
Azonban, amikor valami évforduló, nevezetes családi esemény, vagy változás közeledik (vagy éppen múlik) olyankor mindig eszembe jut, hogy: de jó lenne, ha Ő is látná, átélné, itt lenne...
Igen, ismét nagy változás van készülőben az életünkben, így szinte törvényszerűen jött vele a fájó érzés is... de hiszem, hogy "odafentről" tud és lát mindent, figyel, olykor segít is... és biztos sokszor rötyög is a markába...
A mostani keserédes lelkiállapotomat talán a következő kis vers adja vissza a legjobban:
Horváth Krisztina Tina: Emlékvers apámnak
Apu, hol vagy?
Hol lehetsz?
Hiába kereslek...
Hiába kiáltom százszor a neved.
Te, aki mindig itt voltál,
Vigasztaltál, segítettél,
most valahová nagyon messzire mentél.
Apu, mondd,
csak egyszer mondd még hogy szeretsz.
Hogy nem fáj már semmi,
Hogy most már boldog lehetsz.
Elengednélek, ha tudnám hogy így van,
de úgy hiányzol, nem ölelsz már,
Ott fekszel a sírban
A hangod már a semmibe vész.
A szemed sem ragyog már rám...
Apu! Te elmentél s én itt maradtam árván.
Ha kívánhatnék valamit azt kérném csak neked,
Legyél boldog édesapám
S ne feledd, lányod örökké szeret...
Miközben újra elolvastam ezt a verset, érzem, hogy szorít a torkom... de sírni még nem fogok - itt vannak a gyerekek... miattuk "erős" maradok... még egy picit... aztán, ha már elaludtak, és teljesen egyedül leszek, majd a párnámba fúrom a fejem, és jól kibőgöm magam - és ha túl leszek rajta, akkor majd megint egy kicsit könnyebb lesz... egy ideig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése