Ülök a gép előtt... nézem a monitort, meredek a klaviatúrára, száguldanak a gondolataim. Pontosan tudom, hogy mit és miről szeretnék írni, de nem tudom, hol kezdjem. Persze, elkezdeni mindig az elején jó... ezzel tisztában vagyok.
Tehát: ez a történet egy nagyszájú, de csupaszív kislányról szól, aki mára már felnőtt és gyerekei vannak... arról szól, honnan jött, honnan erednek a gyökerei. Igen, én vagyok az a kislány.
Mostanában egyre sűrűbben előfordul, hogy esténként, amikor a gyerekek már alszanak és apa még nem ért haza, csak ülök a sötét csendben, és gondolkodom. Gondolkodom a családi meséken, a szájról-szájra járó történelmünkön. S a múltkor megfogalmazódott bennem: le kéne írni, hogy nyoma legyen... hogy majd később a gyerekeim és az ő gyerekeik is olvashassák, hogy ne tűnjön el velünk. Mert fontos... fontos, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, és mivé válhatunk.
Azt hiszem, az anyai ággal kezdem, mert "anya csak egy van"... és természetesen tőle hallottam az első meséket. Családunk első meghatározó női alakja pedig nem más volt, mint édesanyám nagymamája, a "Kisdédi". Vele fogom hát kezdeni...
Kisdédi becsületes neve K. Eszter volt... Eszti 14 évesen került fel egy kis, határ menti faluból cselédlánynak. Családja nagyon szegény volt, és anyukájának döntenie kellett: vagy a cselédsor, vagy az éhkopp. A kisebbik rosszat választotta a lányának. Eszti tehát felkerült Pestre egy nagypolgári családhoz. Főzött-mosott-takarított, kiszolgált minden igényt, cserébe koszt-kvártély járt neki, és megtanították írni-olvasni-számolni. 16 éves korára szép, jókedélyű, dolgos lány lett belőle. Ez a család úrfijának sem kerülte el a figyelmét. (A 20-as évek közepén járunk). A kis cselédlány teendői közé új "feladat" került - kiszolgálni az úrfi kényét-kedvét... A "szolgálat" eredménye 1926-ban egy formás kislány lett - a nagymamám. Eszti hónapokig bújtatta a babát a cselédszobában. Amikor már nem sikerült tovább titkolnia, a háziak némi végkielégítéssel - hogy titokban tartsa a kisbaba apjának kilétét - elbocsájtották. Talán az volt a szerencséje, hogy addigra már írástudó lett, és így sikerült elszegődnie takarítani egy gyárba. Ott ismerkedett meg egy nagyon rendes munkásemberrel, egy Tőzsér nevű, becsületes férfivel, aki feleségül vette őt - és ami nagyon nagy szó volt akkoriban - a "balkézről" való Margitkát is a nevére vette. Később született egy közös gyermekük is, Bözsi. A lányokat szépen nevelgették, de közbe szólt a háború. Eszti férjét elvitték, és soha többé nem jött haza. Jöttek viszont az oroszok... a lányok ekkor voltak 19 és 15 évesek. Szépek voltak... Margit szőke, kék szemű, krémszínű bőrrel; Bözsi rézvörös, zöld szemekkel és porcelán bőrű... Eszti a szenes pincében rejtegette őket, bekormozta az arcukat, mert a "felszabadítók" a megehetőn kívül csak a fiatal lányokat szerették jobban... Bözsi gyengébb volt, a pincében való bújkálás kikezdte az egészségét: TBC-s lett. Mégis ő volt az, aki 1949-ben az éppen újra épülő Pesten keresztül hóban-fagyban gyalog vitte az akkor már várandós nővérének a levest... Azon a télen nagyon megfázott, és beteg tüdeje már nem bírta. 20 évesen örökre kisétált a világból. Eszti eltemette a kislányát... és segített az ő nagylányának, és a közben világra jött első unokájának (egy kisfiúnak), hogy könnyebb legyen. Teltek az évek, Eszti sem lett fiatalabb, de még egyszer megtalálta őt a szerelem... már nagymama fejjel találkozott egy szabolcsi vasutasemberrel, Ábellel, akinek kimondta az igent... ez az igen pedig a sírig tartott. Eszti megérte, hogy még a kezébe foghatta a dédunokáját (engem), és 1978-ban, amikor egy éves lettem, átadta a helyét, hogy egy 1980-ban született másik Eszter kényelmesen elférjen ezen a világon...
Így kezdődtünk... kezdődtem... remélem, nem untattam senkit. Ha kíváncsiak vagytok rá, nagyon szívesen folytatom a mesémet... Ez a "bevezető rész" egy kicsit közvélemény-kutatásként is funkcionál - ha már csak két-három embernek is tetszik, akkor megéri folytatnom... de ha nem, akkor is tovább írom, mert régóta dédelgetett vágyam, hogy összeszedem a családunk történetét. Ahogy anyukám szokta mondani: megérne egy forgatókönyvet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése