Két év telt el... ennyi ideje hagyott itt minket az Apukám. Korán, fiatalon - de mivel az Ő döntése ez volt, tiszteletben kellett tartanunk... és rádöbbennünk, hogy tényleg azoknak nehéz, akik maradnak. Nekünk. Mert nekünk hiányzik. S bár életében sosem volt a szavak embere, és önfejűsége miatt sokszor keveredtünk Vele vitába, most önző módon újra és újra veszekednénk és kiabálnánk... Vele... Neki.
Különös: míg élt, nem tudtunk igazán szót érteni - nem azért, mert nem akartunk. Nem tudtunk. Nem volt benne partner - ha megpróbáltuk, bezárult; magától, magáról pedig sosem beszélt. Most, hogy már nincs, szinte minden héten álmodom Vele, és ami a legfurcsább: mindig Ő beszél hozzám... mesél, kérdez.
Hiányzik! Nagyon...
Van egy dal, amit azóta nem tudtam meghallgatni, mióta elment... és még mindig nem megy. Most, hogy írom a szöveget, és látom a szavakat, nem bírom visszatartani - sírok... ez a dal Ő. Róla szól. Mert ilyen volt... Ő, az Apukám...
A csendes ember itt élt köztetek,
De rá sosem, sosem figyeltetek,
A világról véleménye volt,
De megtanították, hát hallgatott.
A csendes ember nem kell senkinek,
Ha szeret is, nem mond szépeket,
A csendes ember nem jó társaság,
Ha megszólal, minden szava vág.
A csendes ember.
Jól van, jól van - mondta -, okosok,
Tudom, ti mindent előre láttatok,
Istenem, de akkor ki tévedett?
A csendes ember magában nevetett.
A csendes ember hosszú útra megy,
Találkozásunk a néma völgyben lesz.
Te nem kérdezel, és én hallgatok,
Úgy érzem, hogy megbolondulok.
A csendes ember némán mormogott,
Hiába hajolsz fölém, nem hallhatok.
Így múltak el utolsó napjai,
A fájdalomról nem voltak szavai.
A csendes embert márt megérteném,
Mindent átbeszélnénk, ó, hogy szeretném!
Fájdalmasan hiányozni fogsz,
Édesapám, veled maradok.
A csendes ember hosszú útra ment,
Találkozásunk a néma völgyben lesz.
Te nem kérdezel, és én hallgatok,
Úgy érzem, hogy megbolondulok.
Megbolondulok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése