Van valaki az életemben, aki különleges helyet tölt be nálam. Ő a legjobb barátom, a legkíméletlenebb kritikusom, a legcinkosabb szövetségesem... ő a húgom. Az egyetlen testvérem.
Amikor kicsit voltunk, anyuéknak hála (én ugyanis hiszem és vallom, hogy a testvéri szeretetet és összetartást igenis TANÍTANI kell a gyerekeknek), hamar összenőttünk, örökös véd- és dacszövetséget kötöttünk.
Emlékszem, hányszor veszekedtünk teljes meggyőződéssel, és utána hányszor békültünk ki. Hányszor "falaztunk" egymásnak... hányszor védtük egymást, ha (szerintünk) jogtalan sérelem ért minket.
Sosem fogom elfelejteni: 6 éves voltam, a tesóm 3. Lenn a játszótéren volt egy nagydarab, agresszív kisfiú - kb. 5-6 éves. Én akkor kaptam meg életem első görkorcsolyáját (biztosan emlékeztek: négykerekű, cipőre csatolható). A fiú elkapott, és letépte rólam a korit. Az én kishúgom csak nézte, majd amikor a srác elgurult a hinták előtt, a testvérem fogta a hintát, és a maga 3 évének teljes erejével meglendítette... a hinta eltalálta a gyereket, aki elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Erre a húgom ráugrott, ráült a hasára, és visszaszerezte a görkorcsolyát. A fiú bőgve rohant haza. Később, már otthon voltunk, csöngettek. Anyukám kinyitotta az ajtót, és a kis terrorista állt ott, az anyjával, aki fúriaként közölte, hogy "az ő pici fiát" megverte anyu lánya... anyukám csak állt, nézte a nagydarab, sunyi gyereket, és odahívott engem. Amikor odamentem, rám mutatott, és megkérdezte: "ő volt?" Mire a nő: "nem, a másik"... erre anyukám nem szólt semmit, csak elkezdett kacagni: "a másik??? tisztában van vele, hogy a másik még csak 3 éves???" A nő megszégyenülten kullogott el. A fiú azután soha többet nem merte a környékbeli gyerekeket bántani...
Hát, ilyen volt az én kishúgom... és a mai napig ilyen.
Nincs olyan titkom, amiről nem tud... nincs olyan örömöm és bánatom, amit nem osztanék meg vele... mert ő az én testvérem!!!
A legnagyobb álmom (és ezért mindent megteszek, ami tőlem telik), hogy az én gyerekeim legalább ilyen testvérek legyenek, mint mi voltunk-vagyunk...
Végezetül hoztam egy újabb verset, amit - most kivételesen - elsősorban nem nektek, hanem a testvéremnek ajánlok... Azért remélem, emiatt nem fogtok rám haragudni! :D
Kishúgomnak
Nem tudom, hogy sokat sírtál volna,
De emlékszem baba mosolyodra,
S bár első szavad már nem dalol fejemben,
Közös játékaink soha nem felejtem!
Emlékszem, vártalak nagyon!
Csendes nyári éjen
Kívántam a teliholdtól,
Legyen kistestvérem!
Máskor az ablaknál állva,
Hűvös őszi este
Ugyanezt kívántam
A villámokat lesve.
Emlékszem, a kórházban
Mit sem értve ültem,
De mikor megláttalak,
Szörnyen megörültem.
Hát együtt cseperedtünk,
Nevettünk és sírtunk,
Néha veszekedtünk,
És lett pár közös titkunk.
De én megváltoztam,
S most változol te is.
Minden, ami velem volt,
Megeshet veled is...
Most nem értjük egymást egészen,
Mégis hiába sírok halkan,
Mert te akárhol vagy, mindig megérzed,
S megölelsz, ha baj van.
S minden vigasz és ölelés,
Amit tőled kaptam,
Mint tündérnevetés,
A lelkemet nyugtatta.
Mindet elrejtettem
Mélyen a szívembe,
Hogy visszaölelhessem
Egyszer az életben...
Nem tudom, hogy sokat sírtál volna,
De emlékszem kedves mosolyodra,
S bár első szavad már nem dalol fejemben,
Közös perceinket soha nem felejtem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése