Kislány koromban beteges gyerek voltam... igazi "állatorvosi ló". Mindent elkaptam, mindent kipróbáltam.
Többek között 10 éves koromtól kezdve a veseköveket, voltam bárányhimlős, kanyarós, mumpszos... huszonévesen ismét veseköves, epeköves... szóval, adtam neki ezerrel! :D És természetesen, ezek nem csak engem tettek próbára, hanem az édesanyámat is. Mostanra értettem meg, milyen érzés az, amikor beteg a gyereked, és te tehetetlenül nézed, segítenél, de már kevés vagy hozzá. Aztán amikor már az otthon biztonságát sem tudod nyújtani, mert - bár a szíved szakad meg - de az eszeddel tudod, hogy jobb helyen van a kórházban... de amíg odáig eljut, addig virrasztasz mellette, fogod a kezét, borogatod a homlokát, tartod a fejét, ha a wc fölé görnyed...
Igen, anyu mindezt sokszor végigélte-végig csinálta.
Ma eljött az a nap, amit az ember lánya sosem vár: felcserélődtek a szerepek...
Anyukám tegnap késő délután hívott, hogy nagyon rosszul van - fáj mindene, görcsöl... bemozdult a veseköve... vett be gyógyszert, de aggódik, mi lesz. Hál istennek, az éjszaka eseménytelenül telt, bár tesómmal állandóan, felváltva hívtuk - mondjuk ki: ellenőriztük a hogylétét.
Aztán ma délelőtt ismét jött a telefon: mi az orvosi ügyelet száma, mert nagyon rosszul van... no, mondanom sem kell, nem nyugtatott meg - ráadásul (Murphy-törvény) ma tartottuk húgoméknál a Réka-napot... anyu már nem jött. Este, amikor tesóm hozott haza minket (mármint a fiúkat és engem), szóba is került, hogy mi lesz anyuval éjszaka... egyedül van otthon. Én ugyan közel lakom hozzá, de kocsink nincs; tesóméknál van kocsi, viszont messzebb lakik... ha bármi történik, mihez kezdünk? Mi van, ha a fájdalomtól elájul, és még a telefonját sem tudja használni?
Szó szót követett, férjemmel váltottunk egy pillantást (szavak nélkül is tudta, mire gondolok), és megszületett a döntés: Levi ma éjjel otthon marad apával, Kendét pedig felpakolom, és jön velem - tesóm kifuvaroz minket anyuhoz. Nála alszom - nem vallaná be soha, hogy szüksége van rá (sőt, erősen tiltakozott is, amikor megjelentünk), de ragaszkodtunk hozzá... önző módon így vagyunk nyugodtak. Ha bármi történne, itt vagyok, tudok segíteni. Ha kell, ülök az ágya mellett éjjel és fogom a kezét... ha kell, tartom a fejét... ha kell, ölben viszem...
Én lettem az "anyu", ő pedig a "kisbeteg".
Most már alszik... belediktáltam némi pirítós, rengeteg folyadékot, bevetettem vele a gyógyszert, és lefektettem - mint ahogy régen ő tette. Megigazítottam a takaróját, megpusziltam a homlokát, és biztosítottam róla, hogy itt vagyok a másik szobában, ha szüksége van rám, csak egy szavába kerül... Vigyázok rá... Mert ő az anyukám, és most én vagyok az erős, a nagy... a lánya...
Szép álmokat, anya, holnap viszlek az orvoshoz... akár tetszik, akár nem!!! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése