Nagyon köszönöm mindenkinek, aki olvasta az első részt, és írásra buzdított. Szaván fogok mindenkit, és jön a folytatás...
Az előző részben Kisdédivel ismerkedhettek meg. Most lássuk az ő nagyobbik lányának, anyukám édesanyjának a történetét. A család csak "Nyanyónak" hívta őt - a névadó nagynéném legidősebb fia volt; picike korában mindig mondta neki Nyanyó, hogy "én vagyok a nagyanyó". G. még küzdött a szavakkal, és a nagyanyóból nyanyó lett... aztán ez rajta is ragadt.
Szóval... Nyanyó... 14 éves voltam, amikor elment.
1926-ban született Eszti lányaként - igen, ő volt az a baba, akit hónapokig bújtatott a cselédszobában.
Margit felcseperedett... iskolás korba lépett, de Esztiék szegények voltak, két gyerek ellátása bizony erejükön felül volt. Így került be Nyanyó a Horthyné által támogatott bentlakásos intézetbe, ahol elemista éveit töltötte - négy évig volt bentlakó. Annak idején sok történetet mesélt róla, de nagyon kislány voltam még, így kevésre emlékszem ezekből. Ami nagyon megmaradt bennem, az volt, amikor az egyenruhákról mesélt. A sötétkék matrózruháról, a kétágba fonott copfokról... aki látta az Abigél-t, tudja, miről beszélek. A különbség a kettő között annyi volt, hogy Szabó Magda történetében egyházi intézetről van szó, Nyanyó pedig "világi" intézményben volt. 1936-ban aztán befejezte az elemit, és elhagyta az intézet védett világát. Aztán alig pár éve járta a polgárit, amikor kitört a világháború... érdekes módon, a háborús évekről nem nagyon mesélt (persze most, felnőtt fejjel már értem, miért - kétféle ember van: aki úgy dolgozza fel a traumát, hogy kibeszéli magából, és a másik, aki úgy teszi, hogy eltemeti magában - Nyanyó a második típus volt). Annyit tudok csak, hogy a nevelőapját elvitték, soha nem jött többé vissza. Ők a pincében bujkáltak. Amikor már nem a németek fosztogattak, akkor jöttek az oroszok.
1945-ben Nyanyó 19 éves lett... nagyon szép és okos lánnyá serdült, és a "felszabadulás" után befejezte az iskoláit, és szakmát is tanult: könyvelő lett - az első a családból...
1947-ben megismerkedett a későbbi férjével, a nagyapámmal. Gy. Béla jóképű, fess ember volt, fekete hajjal, vékony fekete bajuszkával és vakító kék szemekkel - tiszta Jávor Pál! Jó családból származott, szülei nagyparasztok voltak. Udvarolni is nagyon tudott, lovagias volt... egyszóval: jó partinak tűnt. 1948-ban össze is házasodtak. Nyanyó ekkor 22 éves volt. Az esküvőn mindketten olyan szépek voltak, hogy csodájukra járt mindenki. Az igazi festményre való álompár...
Sajnos, nem sokkal később kiderült, hogy az álomlovag inkább a rémálmok hercege. Nagyapám nagyon nehéz ember volt - és akkor még finoman fogalmaztam. Gyerekkora kegyetlen volt, és amúgy is eltorzult lelkére rátett még egy lapáttal a háború. Fiatal fiúként vitték el (alig 18 évesen), megjárta a frontot, és a Don-kanyarból gyalog jött haza - útközben földet és füvet evett, valamint a nadrágszíját, hogy éhen ne vesszen. Ez egy életre megnyomorította... a testét ugyan nem (de ez csak a szerencsének és az ifjúságának volt köszönhető), de a lelkét véglegesen. Szóval, nehéz ember volt. Ez az esküvő után hamarosan nyilvánvalóvá vált... rendszeresen verte a feleségét, megerőszakolta... minden apró hibáért súlyos büntetés volt a fizetség. Először "csak" a feleségén torolta meg a vélt vagy valós sérelmeket, később a gyerekein is.
Első gyermekük 1950 januárjában jött világra, egy kisfiú. Pár évre rá (és vagy négy illegális abortusz után - nagyapám hírből sem ismerte a fogamzásgátlást, Nyanyó pedig hiába próbálta meg a védekezés különböző módszereit - egy ilyen ember mellett nem lehetett védekeznie) megérkezett az édesanyám, 1953 szeptemberében. Ekkor néhány évig viszonylag békében élt a kis család. Nagyapám dolgozott (és ivott), nagyanyám nevelte a gyerekeket, és kiszolgálta a férjét - minden tekintetben.
Aztán jött '56... túlélték, viszonylag kis veszteséggel. Csak nagyapám nem bírt a hatalmas szájával... sosem tudott csendben maradni. Emiatt nemkívánatos személy lett a munkahelyén, és elküldték. Nagyanyám közbenjárására (és könyörgésére) aztán visszavették.
1960 márciusában megszületett a harmadik gyermekük, a nagynéném. Őt szegény Nyanyó már nem tervezte, nem is igazán akarta, de "kedves" nagyapámnak köszönhetően addigra már a hetedik kaparásán is túl volt, és a legutolsót olyan "ügyesen " végezte a bábaasszony, hogy nagyanyám majdnem ottmaradt, és kiderült, hogy a méhfala úgy elvékonyodott, hogy csoda, hogy egyben van még. Ilyen körülmények között közölte vele a nőorvos, hogy egy újabb küretbe biztosan elvérzik, ha kihordja a babát, akkor talán (!) életben maradnak mindketten... Mit tehetett? Kihordta, világra hozta - és nagyon-nagyon szerette...
1965-ben aztán hatalmas változás következett be Margit életében: egyik este arra ment haza, hogy üres a lakás, és a fia sehol... kétségbeesve kereste a gyereket (és később már a férjét is). Eltűnt... a rendőrséggel kerestette... nincs sehol... Fél év múlva kapott egy kétsoros levelet, amelyben nagyapám közölte, hogy immár Kanadában élnek, és soha többé nem jönnek vissza.
Disszidensként az itthon maradt gyerekei és a felesége osztályidegen lett. 5 év múlva azonban a törvények értelmében Nyanyó vele kötött házassága érvénytelenné vált. Szabad lett!
A háromszobás polgári lakását ugyan elvették tőle, és a lányaival egy szoba-konyhás, komfort nélküli pici szükséglakásba került Kőbányára, de szabad volt! Többé nem bántotta senki...
Három műszakban dolgozott, hogy becsülettel eltartsa és kiiskoláztassa a két lányt, de megcsinálta. Mire anyukám érettségizett, még egy kétszobás lakást is tudott venni Zuglóban.
Aztán a lányok kirepültek, ő pedig egyedül maradt. Egy ideig... mert belépett az életébe egy újabb férfi... 1978-ban újra férjhez ment. Andor is nagyon fess férfi volt, gyönyörűen udvarolt. Nyanyó magányos volt, megszédítették a szép szavak... sajnos a férfiakhoz nem értett. A második választása is baklövés volt. Jó, tény, hogy Andor sosem bántotta - mármint tettlegesen. Ő a lelki terror mestere volt... Nyanyó 10 évig élt mellette. Aztán beteg lett... nagyon. Anyu húga ekkor már szintén férjnél volt, és két gyermeket is szült már. A férje nagyon jó pozícióban volt a Malévnál, szép nagy, háromszintes házban éltek. Nyanyó ott kapott egy szobát. A lányai és a vejei felváltva ápolták, vigyáztak rá... de a mellrák erősebb volt.
1991. május 7-én, a 65. születésnapjának a reggelén örökre lehunyta a szemét. Úgy halt meg, ahogy élt: csendben, visszafogottan, de erősen.
Halála után a második férje még egy utolsót rúgott belé (és a lányaiba): mire édesanyámék mindent elrendeztek a temetése és a hagyatéka körül, A. teljesen kifosztotta a zuglói kis lakását, és örökre eltűnt...
Nos, ő volt az anyai nagymamám... még emlékszem rá, emlékszem a hangjára, emlékszem rá, hogy imádta Feleki Kamillt, Jókait és a lányait-unokáit. Nem volt könnyű élete, de emelt fővel haladt végig rajta, és mindvégig erős, tisztességes asszony tudott maradni. Nagyon büszke vagyok rá!
Remélem, továbbra is marad a pozitív fogadtatás, és megmarad az érdeklődés... legközelebb anyai nagyapámról és az ő történetéről mesélek egy kicsit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése