Aki olvas, mindenki tudja, hogy "civilben" tanító vagyok. Ennek köszönhetően - valamint szabad szellemű és korántsem visszafogott családomnak - rengeteg aranyos sztori, duma, elszólás (megfelelő aláhúzandó) akad emlékeim tarsolyában. Ezek közül elevenítettem fel párat. Remélem, titeket is legalább akkora mosolyra fakaszt, mint engem, amikor eszembe jutnak.
Már kislányként nagyon cserfes voltam, és nem rejtettem véka alá a véleményemet, észrevételeimet. Édesanyám emlegeti is, hogy sokszor vörösödött a füle miattam. Alábbiakban íme két eset, amikor pirulásra késztettem anyukámat:
1. Kb. két és fél, három éves lehettem... anyukámmal és apukámmal az Állatkert előtt kígyózó sorban álltunk, és gyerekként semmi sem kerülhette el a figyelmemet, így a hatalmas vattacukor-felhők sem. Amikor azt megpillantottam, a kicsik átható "suttogásával" közöltem anyukámnak: "Anya, nézd! Ilyet szoktál a lábad közé tenni!"
2. Szintén hasonló életkorban leledzettem... anyu már várta a húgomat, szép nagy pocakja volt már. Az akkori lakhelyünk egy belvárosi bérházban volt, főleg idős szomszédokkal. Egyik nap a liftbe beszállt mellénk az egyik jól konzervált öreg hölgy, és anyura nézve kedélyesen megjegyezte felém: "Látom Orsika, hamarosan kistestvért hoz neked a gólya!" Mire én zsenge korom teljes komolyságával rápillantottam, és tisztán-érthetően közöltem vele: "Az és testvéremet nem a gólya hozza! Apukám tette bele anyukám hasába!" Még jó, hogy a lift megérkezett a hölgy emeletére... embert még olyan gyorsan nem láttam távozni, mint akkor, ott, azt a nénit...
A családi archívumból ugorjunk át a tanítványok mezejére...
Első munkahelyemen, első nap... pesti suli, gyönyörű, szőke, kék szemű, angyalarcú kisfiú... igazi panelgyerek... Udvari játék, egyszer csak apró versenyzőnk lélekszakadva rohan felém, kinyújtott karral, nyitott tenyérrel. Amikor odaért hozzám, levegő után kapkodva mutatja nekem a kezét, amelyen egy éppen a virágról lepottyan méh hevert, lábán hatalmas csomókban a virágpor. Kicsi emberünk csillogó szemmel szólalt meg: "Orsinéni, Orsinéni, nézd!!! Egy izmos lábú méhecske!!!"
Ugyanezen suliban, már harmadikban környezetismeret óra. Baromfiudvar lakói az óra témája. Beszélgetünk az állatokról, nagy nehezen sikerül nevén nevezni a tyúkot, kakast, pulykát, kacsát, libát. Jöhet a 10 pontos kérdés: "Gyerekek! Ki tudja, mi borítja ezeket az állatokat?" Kislány az utolsó padban majd kiesik: "Én tudom, én tudom! Nejlonzacskó!"
Végezetül egy viszonylag friss eresztés. Mielőtt nagyobbikommal elmentem a mostani sulimból szülni, eget verően rossz banda volt a kezeim alatt... harmadikosok voltak, elevenek, nagyszájúak, és imádni valók. Egyik reggel, amikor beértem, az egyik jómadaram már az első óra előtti szünetben büntiben állt a fal mellett - az ügyeletes kollégám állította oda, és már beérkezésemkor azzal fogadott, hogy M. nem bír magával. Odamentem hát a jómadárhoz, hogy megkérdezzem (és szükség esetén felelősségre vonjam) a történtekről. Miután megérdeklődtem tőle, hogy mi az oka a viselkedésének, rám nézett a hatalmas fekete szemeivel, szája sarka már görbült lefelé, és így szólt: "Orsi néni... tessék elhinni, én nem akartam rossz lenni... de mit csináljak, ha egyszer kamaszodom???"
Ennyi jutott hirtelen eszembe... én ismét jókat kacagtam... :D:D:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése