Nem, nem jártunk a régi jó CCCP területén... a következő tanulságos történet itthon esett meg, és most elsősorban a fiús anyukáknak (bocsi mindenkitől, akinek pici lánya van - persze őket is szeretettel fogadom) szól... főleg azoknak, akik a gyerekorvostól-védőnőtől megkapták már azt a "jó" tanácsot, hogy ha 3 éves korig nem tágul ki kellőképpen a fitymabőr, vagy még mindig le van tapadva, akkor azt fel kell húzni/rántani - ha szükséges, akkor erővel...
Az elmúlt napok tapasztalatai alapján határozottan mondom: NE CSINÁLJÁTOK!!! Mi sajnos hallgattunk a "tanácsra" - hiszen a gyerekorvosnak az a dolga, hogy tudja, mit miért mond... ő közölte velünk, hogy csináljuk, mi meg (most már tudom) balga fejjel hallgattunk a szakemberre, és megtettük. Az eredmény pedig: két nap kórház, műtét... :(
Na, és most lássuk magát a sztorit:
Az egész úgy kezdődött, hogy Kendét vittük a másfél éves oltásra, és ha már mentünk, összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és elvittük Levit is, hogy nézze meg a doktornő - ugyanis a bölcsiből jelezték, hogy mostanában nagyon sokat piszkálja-vakargatja a kukiját, és úgy látják, hogy egy picit be is duzzadt neki. Nosza, miután Kendét megszúrta a dokinő, megmutattuk Levi alfelét is - mire a diagnózis az volt, hogy nincs különösebb baj, annyi a gond, hogy nagyon szűk a fitymabőr, eléggé le is van tapadva, és ez irritálja a gyerekünk makkját. A javasolt teendő: egyik esti fürdés után, amikor jól felázott és megpuhult a bőr, egy határozott mozdulattal rántsuk fel, és akkor megszűnik a feszülő érzés.
Nos, jól nevelt és lelkiismeretes szülőkként a szombat estét jelöltük ki a neves alkalomra. Már csak azért is, mert én képtelen lettem volna egyedül megtenni, ráadásul a fütyikérdésben - ezidáig - szigorúan a 18 éven felüli témában voltam otthon. :) Szóval, jól feláztattuk, én szorosan átöleltem Levit (mert azért azzal tisztában voltam/vagyok, hogy nem kifejezetten kellemes érzés a művelet), és apukája szépen, egyetlen tiszta, gyors mozdulattal megoldotta a kérdést. Levi persze sírdogált egy kicsit, de látszólag minden rendben volt, pár perc múlva már vígan nézte a mesét, és a makkocskája gyönyörűen előbújt.
Másnap reggel ért a meglehetősen sokkoló élmény: gyermekünk előjött a szobájából, én rápillantottam a kukijára, és azt hittem, nem hiszek a szememnek: a látvány leírhatatlan volt... úgy képzeljétek el, hogy egy hatalmas, dagadt, lilás-vörös valami lógott a kis lábai közt, ráadásul ahol a makk és a fitymafék elvileg találkozik, ott egy kb. mutatóujjam vastagságú, kemény, vörös gyűrű keletkezett. Természetesen vasárnap volt... úgyhogy annyit tudtunk tenni, hogy egész nap betadinos vízzel öblögettük neki (amit természetesen minden alkalommal ordítás kísért - bár érdekes módon a napi tevékenységében nem zavarta; ugyanúgy játszott, evett, ivott, pisilt... csak pucér alféllel), és alig vártuk a hétfő reggelt, hogy vihessük a gyerekorvosunkhoz.
Hétfőn korán reggel apa bevágta magát és a manót a kocsiba, és irány az orvos. A dokinő megnézte, és közölte a férjemmel, hogy "látott ennél már rosszabbat is", majd felírt egy kenőcsöt, hogy azzal kenegessük. Feri ki is váltotta, és elkezdtük lelkiismeretesen kenegetni, napjában legalább hatszor. Ezt tettük két napon át, de a helyzet nem javult... sőt...
Ekkor úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó ismét a dokinőhöz menni, hanem inkább felhívtam a védőnéninket, hogy jöjjön már ki legyen szíves, és vessen egy pillantást Levire. Ő rögtön jött, és amikor meglátta, szó szerint leült... majd annyit mondott, hogy ő a "70 éve alatt ilyet még nem látott", és azonnali hatállyal irány a Heim Pál, ahol irány az urológia, majd onnan a sebészet, ahol keressük Hegyi doktort.
Ez szerdán történt. Anyukámmal azonnal felpakoltuk a gyerekeket, én az első sejtésemnek köszönhetően rögtön ottalvós pakkot készítettem be - be is igazolódott a megérzésem, és irány a kórház. Bejelentkeztünk, majd kb. 5 perc után már benn is voltunk az urológiai rendelőben. Két nagyon kedves fiatal kis doktornő volt benn, akik, amikor meglátták Levit, rögtön szóltak az összes létező fő- és osztályos orvosnak, hogy ezt bizony látniuk kell... na, ekkor már tudtam, hogy nem fogjuk megúszni. A főorvos csak ránézett, és közölte, hogy telefon menjen a Hegyi doktor úrnak a sebészetre, mert ebből műtét lesz... A kis doktornő már emelte is a kagylót, minket pedig visszairányított a betegfelvételre, hogy jelentkezzünk be a sebészetre, és jelezzük, hogy H. doktor már számít ránk. Így is tettem, majd irány a sebészeti ambulancia, ahol rengetegen voltak... de ahhoz képest, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni, fél óra várakozás után benn voltunk - Levi egész jól viselte; az egyetlen gondja az volt, hogy éhes és szomjas (amin viszont nem tudtam segíteni, mert akkor már tudtam, hogy műtétre várunk, és az altatás miatt nem szabad enni-inni).
Végül bekerültünk a vizsgálóba, ahol ismét eljátszottuk az urológián már tapasztaltakat: vagyis mindenki a kisfiam fütyijére volt kíváncsi... H. doktor ránézett, és közölte, hogy küldi is az anesztest, mert egy percig nem vár tovább. Meg is jelent a kedves, mosolygós és fiatal doktor úr, alaposan kikérdezett, majd mentünk is a sürgősségi műtőbe, ahol ott lehettem addig, amíg megszúrták a kézfej-vénát, és feltették az ekg-t, illetve az altatómaszkot. Ezután kiküldtek - természetesen az intubálást és a műtétet nem asszisztálhattam végig.
Maga a műtét kb. 15 perc alatt megvolt, majd felkerültünk az osztályra, ahol az éjszakát kellett töltenünk - mivel intubációs altatás volt, az aneszteziológus ragaszkodott az éjjeli benntartózkodáshoz.
Szóval felértünk, Levi kapott egy ágyat, én pedig vártam, hogy felébredjen - közben elkészültem a legrosszabbra; ugyanis az altatásból való felébredés a kicsiknél fura dolgokat tud művelni. Hál istennek Levi nagyon jól ébredt, alig félórát nyöszörgött, majd egyik pillanatról a másikra közölte, hogy ő éhes és szomjas. Bár hivatalosan még két óra hosszáig nem kaphatott volna enni-inni (a hányás veszélye miatt - de én ismerem a fiam, és tudom, hogy egyáltalán nem hányós), megkönyörültem rajta, és engedélyeztem két korty vizet... ettől aztán végképp felébredt, és közölte, hogy már nem fáj a kukija, a doktor bácsi "megjavította". :D
Egy óra múlva pedig megevett egy egész zacskó puffasztott kukoricapelyhet, megivott fél liter narancslét, és közölte, hogy ő akkor most elmegy pisilni - amin felettébb csodálkoztam, de gond nélkül megtette... :D
Hat óra körül a doktor bácsi is megjelent, és nem akart hinni a szemének, amikor meglátta, hogy a három órája műtött kis páciense a folyosón nagyban legózik... közölte, hogy ő arra készült, hogy egy nyűgös kisfiút kell majd katétereznie... :)
Az éjszaka ezek után eseménytelenül telt - mármint Levinek... ő aludt, mint a bunda. Én meg csak vártam, hogy reggel legyen. Aludni a kisszékeken képtelenség... úgyhogy néhány sorstárs anyukával jobb híján beszélgettünk, kimentünk az utcára dohányozni és kávézni... aztán olvastam és rejtvényt fejtettem... segítettem ágyat húzni az éjszakásoknak... és végre-valahára elérkezett a reggeli vizit.
Itt mindent rendben találtak, megkaptuk a zárónkat, és még egyszer át kellett szaladnunk, hogy az urológián is rábólintsanak a hazamenetelre. Némi várakozás után ez is megtörtént, itt is megkaptuk az elbocsátó szép üzenetet, és jövő hét elején kell visszamenni kontrollra.
Annyit még megbeszéltem a nagyon szimpatikus kis doktornővel, hogy a kontrollra elhoznám kisebbikemet is, és beszéljünk meg egy időpontot, hogy Levinek csináltassuk meg a körülmetélést - ő annyit mondott, hogy nagyon örül neki, hogy így gondolom, mert ő is ezt szerette volna javasolni. :) Azt is megbeszéltük, hogy ránéz Kendére is (mivel Kende még Levinél is szűkebb), de nála még legalább egy évet várnunk kell majd a műtétre, mert másfél évesen még kicsi hozzá...
Hát (tudom háttal nem kezdünk mondatot) ennyi volt... tanulság: fiús anyukák! Ne hallgassatok az "okosokra", ha ilyen típusú gond van, rögtön irány a Heim Pál urológiája...
Annyit még a végére: nagyon kellemesen csalódtam. Mindenki kedves volt, türelmes, mosolygós... nagyon lelkiismeretes, jó munkát végeztek, minden kérdésemre válaszoltak - összességében véve nagyon meg voltam elégedve mindennel.
És íme a hős, már ébredés után:
Ps.: Múlt héten Kende másfél éves lett. A méretei most: 83 cm, és 11 kg. Mindenhová rohan, be nem áll a szája, és szó szerint toporzékolva hisztizik, ha valami nem úgy jön össze, ahogy őurasága elképzeli. Az evőkéje és az alvókája még mindig tankönyvi... utóbbira itt egy beszédes illusztráció:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése